Gondolod hogy a te kis versikéd felülírja az indiánok esőtáncát??!!!:D Hát csak reménykedni tudok, hogy igazad van...és tényleg félredobhatjuk a nagykabátot! Bár a fagyos folyó megáradása már bejött....nem is akárhogy...
Azt a huncut szelet én is ismerem amúgy, bámulatra méltó, hogy mennyire szeret játszani:D

Szécsi Margit...HANGOSABBAN??? :DDDD
Én csak annyit mondhatok, hogy:

Wass Albert: A láthatatlan lobogó

Konok hűséggel hordozom
az úttalan bozótokon.

Seb a vállam és seb a markom,
de fogom, viszem és megtartom!

S fogcsikorgatva hirdetem:
nem ért véget a küzdelem!

Mert valami még megmaradt.
Görcs zsibbasztja a markomat,

de markomban még itt a Szó:
a láthatatlan lobogó!

Ereklyém, Kincsem. Fegyverem.
Magasra tartom s lengetem!

És védem, foggal és körömmel!
Vad dühvel és őrült örömmel!

És mentem, mindenek által,
íntépő, végső akarással!

Dúlt otthonom rég összedőlt.
Kifordult alólam a föld.

Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Előttem vad sziklák merednek.
De nekivágok a meredeknek!

Mert élek még! Ha törten is,
ha vérben is, ha görcsben is,

még ha utolsó is vagyok,
kit az özönvíz meghagyott,

de harcom végig harcolom
s a lobogót megmarkolom!

Megmarkolom és nem hagyom,
ha le is szakad a két karom,

ha két lábam térdig kopik:
de feljutok a csúcsokig!

S utolsó jussomat, a Szót,
ezt a szent, tépett lobogót

kitűzöm fent az ormokon
s a csillagoknak meglobogtatom!

Jóég:DDD

Ahogy olvastam, még az is eszembe jutott, ahogy szavaltad.. Főleg ez a rész csang a fülemben:

Társaimat ár elsodorta.
Mögöttem ég a poklok pokla.

Csinálhatnánk egy új március 15-i műsort, akár öncélúan is! :)

Ha már itt tartunk, én is bekopizom a köpködős, "p" betűs versemet:

Wass Albert:
Emlékezés egy régi márciusra

Az erdőszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta sok parasztgyerek,
oldalt a jegyző meg a pap s tisztes, komoly, ősz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvűséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelőtt sok, nagyon sok évvel.
Hősökről beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember
meghalt valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:
„Édesanyám! Mi a szabadság?”

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig
felsóhajtott és azt felelte:
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam”

Ó, hóvirágos régi március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”
Voltunk azóta hősök mi magunk is.
Hősök, pribékek, árulók, gazok, honmentők és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek! Élők s holtak mind ezt akarták…?
S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:
„Édesapám, mi a szabadság…?”

Ó, hóvirágos régi Március…
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen:
fiam, szabadság az, ha
majd hazatérhetünk mindannyian.

Simán csinálhatunk egy műsort, és ha már úgyis öncélú, akkor miért ne lehetne a márc.15. akár júniusban?!:)

Na pusz

Propagandás vad próféciával mondom néktek, amíg júniusban márciusi szelek járnak, addig nyugodtan tarthatjuk a megemlékezésünket most is.

Ti fent fogtok együtt bulizni holnap Pesten? Milyen jó már nektek! Hova mentek?

Elegem van már kicsit az ékszerekből, legszívesebben a szivecskét is letépném a nyakamból, megtapodtám párszor, bezúzatnám vagy beolvasztatnám a gyűrűimet, és az ezüstös masszából szobrot állíttatnék azon puritánok tiszteletére, akik nem hordanak semmi ékszert.

(Ja, mire beértem reggel 9-re, Viki elkészült a munkánkkal, azóta SEMMI!!! nincs)

Csináljuk meg!! :):)
Eljönnek velem a szegedi madárkák meg a Látos barátnénk MagEstre, ha minden igaz.. :)
Felírtalak Titeket a listára, így tuttti, hogy ingyen bemegyünk + sztem lesz valami sör és bor jegy is, szóval lehet, hogy ingyen iszunk! ;)
A medálod gyönyörű Mana, ne bántsd, hétfőn majd megbékélsz, hidd el!:)
Már nincs sok hátra addig, KITARTÁS!
(A mai nap amúgy nekem is szar, csak másért...van melóm, de nincs kedvem dolgozniiiiiiiiiiii)

Kultúrgenyók...:P

Amugy egész okosak vagytok...én már arra sem emléxem, h milyen verset mondtam. Kevés dolog ébreszti fel bennem az emlékezőképességet, ugye...:)

hehe:)

Ágica! Te nem a Kolossal mondtál együtt egy verset??
Mert akkor ez az:) Cuppogaaaaaaa Szörcsögaaaaaaa :):):):):)

Székely János: A vesztesek

A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a sík vidékre
Özönlenek a vesztesek.
Toprongyos, tántori népség -
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
Gönceik elkoszosodnak,
Korcukban tetű terem?
Ugyan miért nyű a vereség
Több csizmát, mint a győzelem?

Miféle belső romlás
Oldja le róluk a szíjat,
Rágja a vásznat, a posztót,
Ütközik át a ruhán?
Bekötött fejjel, felkötött karral
Mennek az ágyuk után.

Kialudt lávafolyam,
Gördülő kőzuhatag - özönlenek.
Rendetlen, sűrű tömegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban -
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek útján
Örökké sár van?
Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
Köpenyük fejre veszik.
Hogy lehet az,
Hogy a vesztes egéből
Mindig esik?
Apró szemű, ólmos eső veri őket,
Hüllőhideg szél lökdösi őket,
Képükbe öklöz az este.

Szótlanul mennek, kétségbeesve,
A lószagban, verejtékszagban,
Pörkszagban, puskaporszagban,
Csúszkálva lépnek egymás nyomába
A sárba -
Cuppog a, szörcsög a csizma -,
Mennek az ágyúk után.

Csak most, ez az éjszaka rossz - azután
Már könnyű feledni a harcot.
Rájuk villan a lámpa:
Izzadt, pelyhes kamaszarc,
Borostás, torz, öreg arc,
Gyönyörű, gyönyörű arcok.

Miért ütközik ki a vesztesek arcán
Azonnal a serte?
Miféle szurkot izzad a bőrük?
Szemük miféle kútba merül?
Elhagyták felszerelésük,
Elhányják rendre a fegyvert,
Vonulnak védtelenül.

Némelyik térdre esik.
Földbe tapossák.
Fogát vicsorítja.
Elesik még egy.
Húsába vág a kerék,
Vérében cuppog a csizma.
Ágyú, szekér akad el:
Szétválnak,
S összezárkóznak a háta megett,
Ahogy egy folyó kerülne meg
Valamely szigetet.

Mennek, ömölnek hátrafelé,
Értenek hozzá,
Csontjukban hordják ezt a tudást.
Apáik, apáik apái,
Ükapáik is mindig visszavonultak,
Nem láttak ők soha mást.

Vereségre termett nép,
Évezredek óta verik,
Egyébre se jó:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talán még büszke is
Erre a sorsra.
Mert ki tudja, igaza volt-e
A csata előtt?

De most már igaza van.

Ki tudja, jogos ügyért
Szállt-e csatába?

De most már jogos az ügye.

Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba,
Vonul a tájba merülve.

Nem válogat a győzelem.
Mindegy neki,
Egyformán felemel
Hamisat és igazat.

Ám a vereség,
Tönkrejutás, megalázás
Jogot ad, igazat ad.

A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.

Mennek a lószagú éjben, a sárban,
Kirokkan alóluk a szürke,
Fogatuk sáncba suvad.
De ők keblükben rejtegetik,
Görnyedve, zihálva hátukon cipelik
Újszülött igazukat.
Elhányták a Fegyvert,
A Sáncot feladták.
Rétjüket új kasza nyírja.
De igazuktól
Nem tudnak megszabadulni.
Azt örökül
Hagyják fiaikra.

Okádják, egyre okádják
Őket a völgyek,
Áradnak a síkon,
Mennek az ágyúk után.

Ezeknek olyan rossz, hogy csak
Jobb lehet már ezután.
Sohasem adja tetézve magát,
Valamit megtagad tőlünk
Mindig az élet.
Ezeknek azonban
Annyira semmijük sincs, hogy
Minden övék lett.

Aritmikusan ollózik a lábuk,
Füst csap utánuk,
Szörcsög alattuk a lé.

Mennek szegények
Új ezerévek
Ezer új veresége felé.